Prológus

Miley Waldorf

- Elegem van belőled! - jelenti ki exbarátom az elmúlt öt perc alatt már vagy hatodjára.
- Az érzés kölcsönös, Meyers! Fogalmam sincs, hogy mit keresel még itt! - feleltem kimérten, bár tudtam, ahogy kiteszi a lábát a szobámból, sírni fogok.
- Nem is akarok itt lenni - vágott vissza, de még mindig nem ment el.
 Végignézett rajtam. Apró, kissé gúnyos mosoly telepedett arcára, ahogy észrevette azt, hogy mennyire szerencsétlenül festek. Én is röhögnék magamon, hogy ha tükörbe néznék, csupán annyi az egész, hogy nincs tükröm. Felnevetett.
- Ha nem akarsz itt lenni, akkor miért vagy még itt? Úgy sincs már közünk egymáshoz - suttogtam, s elfordítottam fejem.
 Lehunyt szemmel vártam az újabb csapást, de csak egy ajtó csapást kaptam válaszul. Elment. Itt hagyott. Egyedül maradtam a könnyeimmel, a bajaimmal és a fájdalmammal.
 Fájt. Baromira fájt, legbelül már mardosott is. Egész testem remegni kezdett, arcomon pedig végigfolytak az első könnycseppek. Fejem átváltott vörös színbe, pólómat pedig belepték a nedves foltok. Behúzódtam szobám egyik sarkába, s kezembe véve zsebkendőimet, keserves sírásba kezdtem. Eddigi halk szobámat betöltötte a hangos, kínnal teli sírásom.
 Ő volt az első és egyetlen férfi, vagy fiú, akit közel engedtem magamhoz. Neki mondtam el mindent magamról, ő tudja a titkaimat, félelmeimet, bajaimat. Tud rólam mindent, még azt is, amit a legjobb barátnőmnek sem merek elmondani. Ott volt mellettem, ha kellett. Nála aludhattam, ha anyáék kiverték a hisztit, s ő is nálam töltötte az estét, ha nála voltak problémák - amely az utóbbi időben rengetegszer meg is történt. Sosem mondtam róla rosszat, és ha lehetett, akkor csak vele voltam. Voltak kisebb vitáink, de... most őszintén! Melyik tinédzser szerelmes párnak nincsenek vitái. Mindenhol akadnak nézet eltérések, ahol pedig nem, ott valami nagyon nincs rendben. Minden párnál előfordul legalább egy olyan eset, amelyben a két fél nem ért egyet. Nem igaz? Nálunk is voltak ilyen esetek. Nem sok, épp elegendő ahhoz, hogy normális, kiegyensúlyzott, harmonikus kapcsolatot ápoljunk egymással.
 Nem értem, hogy hogyan is történhetett ez az egész. Ez a veszekedés egy oltári nagy baromság! Még értelme sem volt. De... ő komolyan vette. Vagy... én vettem komolyan. A fene tudja már, hogy miről veszekedtünk! Csak folytattuk ott, ahol nemrég abbahagytuk. Már tétje és témája sem volt a civakodásunknak.
 Most pedig itt tartunk. Meghúzódva szobám egyik sarkában sírom el a bánatom egy doboz papírzsebkendőnek, s közben azon filozofálok, hogy vajon hol rontottam el. Ő pedig? Talán a haverjaival elment valahova bulizni, épp úgy, ahogyan mindig, mivel ő így vezeti le a feszültséget. Az is meglehet, hogy már egy másik, idegen, szőke csaj szájában turkál, s közben megfeledkezik arról, hogy épp egy fél órája szakított a barátnőjével.
 Lehet, hogy most már rám sem fog nézni. Áh, ez már biztos! Hisz ő Jack Meyers, a továbblépés megtestesítője. Nem is nézném ki belőle azt, hogy aggódna miattam most, hogy már nem alkotunk egy párt.
 Remegve álltam fel a földről, majd bedőltem ágyamba. Fejem a párnába fúrtam, s hagytam, hogy könnyeim a huzatot belepve folyhassanak végig kipirosodott arcomon. Torkomon már egy hang sem jött ki, nyöszörgésem pedig hasonlított egy retardált fókáéhoz. Szemhéjam nehezebbé vált, végül pedig álomba sírtam magam. Fejemben pedig azt a fiút láttam, aki mindeddig megtestesítette a világomat.