2015. június 10., szerda

Első Fejezet

Sziasztok! Elsőnek is köszönöm a négy feliratkozót és a kommentet, valamint az oldalmegjelenítést is! Rettenetesen hálás vagyok mindezekért! A design alakulóban van, remélhetőleg a hétre - maximum a jövőhétre - készen is lesz. A részről csupán annyit, hogy rettenetesen rövid lett - kicsivel több, mint 1000 szó, ami nagyon kevés. De, emiatt nem kell aggódni. Mihelyst megírom a vizsgákat és meg is lesznek az eredmények, hosszabb, terjedelmesebb részek lesznek publikálva. 
Észrevételeket, kommenteket, véleményeket elfogadok!
Kellemes olvasást, és csatlakozzatok a csoporthoz.
FIGYELEM! A rész át lett javítva! A helyszín nem volt valami hihető, ezért átjavítottam :)
Miley Waldorf
Untitled
 Fejemet mintha több millió kővel dobálnák, annyira hasogatott. Szemhéjamra több tonnás súlyok nehezedtek, s alig tudtam felnyitni azokat. Puha. Valami puhán terültem szét, de fázott a hátam. Talán a egy kényelmes ágyon fekszem, de ez nem olyan biztos. Ha visszaemlékezem a tegnap estére, akkor csak bekerülök egy fekete lyukba. Minden olyan homályos. Van egy pár képkocka a fejemben, de az sem olyan tiszta, mintha teljesen kitörlődött volna a fejemből. Vajon ez a másnaposság? Mert ha igen, akkor köszönöm szépen, de nem kérek többet. Bár azt kétlem, hogy a tegnap éjjel sokat ittam volna. Ismerem a mértéket, tudom, hogy miből mennyit kell innom, és sosem lépem át azt a vékonyka, majdhogynem láthatatlan mércét. Szóval a másnaposság kilőve. Inni csupán egy narancslevet ittam, s annak is normális íze volt, szóval a begyógyszerezés-elméletet is el kellett, hogy vessem.
 Ismét megpróbálkozom a szemhéjam felnyitásával, ám tervem kudarcba fulladt. Végtagjaim mintha megfagytak volna, semmimet sem tudtam megmozdítani. Olyan voltam, mint egy marionett baba. Csak akkor mozoghattam, amikor a bábmester szeretné, hogy mozogjak. Ám az én bábmesterem valami miatt nagyon megutálhatott, ugyanis semmi energia nem volt izmaimban, s meg sem tudtam mozogni.
 Hallom a nevem... Valaki szólongat. De ki a fene lehet? Hangja ismerős. Férfias. Határozottan férfi van mellettem. Forró lehelete szinte égetette arcom, ahogy a fejem fölé hajolt, s úgy szólogatott. Szemem ismét megpróbáltam kinyitni, ám ezúttal félsikert könyvelhettem el magamban, ugyanis sikerült, de nem teljesen. Homályos volt minden, szinte alig láttam valamit. A háttér világos volt, az előttem lévő ember pedig egy fehér pólót viselt. Haja barna volt, de lehetséges, hogy fekete. Arca elmosódott előttem, kivehetetlennek bizonyult minden egyes porcikája.
 Halk nyöszörgés hagyta el szám, szemem ismét becsuktam, ezután pedig bevetve minden energiám ismét megpróbálkoztam a látással. Ezúttal sikerült is. A kép kitisztult, magam előtt pedig azt a személyt láttam, akit most legszívesebben a hátam közepére sem kívánnék. Ott állt, jobban mondva térdepelt mellettem Jack Meyers, az exem.
 Haja most is, mint úgy általában mindig, kissé összetúrva állt fején. Ajakpiercingjébe harapott, ahogy észrevette, hogy kezdek magamhoz térni. Arca aggodalommal volt teli, szeme alatt pedig fekete karikák húzódtak meg. Ingerülten túrt fekete tincseibe, s ahogy látta, hogy velem már kezd minden rendben lenni, felállt, majd ellépkedett mellőlem.
- Hol a... pokolban vagyunk? - kérdeztem kissé rekedtes hangon, majd kezemet megtámasztva a párnában, felültem.
- Ha tudnám, akkor biztos nem ebben a szobában lennék, ami amúgy teljesen ismeretlen számomra - forgatta szemét a srác.
- Fantasztikus - motyogtam, majd kikászálódtam az ágyból.
Elrendeztem a nadrágom, majd alaposabban körülnéztem. Kénytelen voltam beismerni, hogy össze vagyok zárva Jack Meyers-el, az emberrel, akit utálnom kéne, de szeretem. Megráztam a fejem, majd minden figyelmemet a körülöttünk lévő dolgokra tereltem. Egy óriási francia ágy állt a hátam mögött, két oldalt pedig éjjeli szekrények helyezkedtek el. Egy szekrény állt az egyik sarokban, a másikban pedig egy asztal, mellette két székkel. Csupán csak ezután pillantottam meg az ajtót.
Gyors léptekkel közelítettem meg, s azonnal nekimentem. Ismertem Jack-et, s tudtam, hogy a "nyitott ajtó" módszert már ő is elvetette, mert ha ez az elv bevált volna, akkor nem mellettem porosodna. De... ez az ajtó. Ez a mesés, csodás, szemét ajtó nem akarja, hogy áttörjem őt. Egyszerűen nem engedi, hogy a túloldalra jussak. A francba!
- Kár próbálkoznod. Esélytelen - szólalt meg, mire felé fordultam.
 Lazán nekidőlt a falnak, kezét karba tette, s úgy figyelt. Egy kisebb fénysugár verődött rá - ami a fölöttünk lévő csillárból származott -, emiatt pedig megcsillant barna szeme. Ajkán egy kósza, gúnyos, mégis szexi mosoly villant meg. Azt hiszem ez a mosoly miatt szerettem bele. Sőt. Határozottan a mosolya miatt.
- Nehogy már te mondd meg, hogy mit kéne tegyek. Rendben van? - mordultam rá, ezzel visszatérve a való életben, amelyben is egy szobában vagyok bezárva egy olyan személlyel, akit most a hátam közepére sem kívánnék.
 Remek. Őszintén szólva ez volt minden álmom. Minden egyes éjjel azon filozofáltam alvás és lazítás helyett, hogy milyen lenne egy csili-vili szobában együtt lenni Jack Meyers-el. De tényleg. Elgondolkodtam azon, hogy milyen lehetne vele újra beszélni, és úgy tenni, mintha semmi sem történt volna. Egy a baj ezzel. Eme kis történetből csak az utolsó rész igaz. Az első nem igazán.
- A kis Miley-nak kinyílt a csipája? Ezt is megéltük? - nevetett fel szarkasztikusan.
- Épp a te beszólásodra vagyok kíváncsi ebben a nyomorult percben. Veled ellentétben én megpróbálok kijutni ebből a valamiből. De te csak támaszd nyugodtan a falat, mert ha mindezt nem tennéd, akkor kidőlne - forgattam szemem, majd visszafordultam az ajtóhoz.
- A humorodat ma is otthon hagytad - hanglejtéséből ítélve mosolygott.
 Miért kell mindig mosolyognia? Az az átkozott mosoly... egyszer a sírba visz.
- Miért? Te talán magaddal hoztad? - horkantottam fel.
 Hajamban kezdtem el turkálni, s jobb oldalról előhalásztam egy hullámcsatot. Kissé szétnyitottam azt, majd az egyik részét beledugtam a zárba. Mozgattam benne, húzogattam is, megpróbáltam minden egyes mozdulatot, de sehogy sem sikerült kinyitnom a zárat. Fújtatva dőltem neki az ajtónak, tekintetem pedig a plafonra vezettem. Ki tudja, hogy mennyi ideje fekszem ebben a valamiben, s fogalmam sincs, hogy mennyi ideig maradok még itt, de egyben biztos vagyok: ha innen valaha is kijutok, a szomszéd városban lévő elmegyógyintézetbe fogok kerülni, ugyanis Jack Meyers az őrületbe fog kergetni.
- Mióta lehetünk itt? - pár perc után szántam rá magam arra a kérdésre, amely egy ideje fúrta már az oldalamat, de reménykedtem benne, hogy nem hallja meg.
 Úgy tűnik, imáim nem kerültek meghallgatásra, mivel meghallotta. Felém pillantott, majd pár másodperc után választ is adott:
- Nem tudom. Pár órával ezelőtt keltem fel, azóta tehetetlenül ülök itt - rántotta meg vállát hanyagul.
 Fantasztikus. De legalább nem egyszavas választ adott, úgy, mint ahogyan szokása. Felé pillantottam. Helyet foglalt a földön, lábát kinyújtotta, keresztbe tette, fejét pedig nekidöntötte a falnak, s felfelé szegezte, majd mélyet sóhajtott. Arcán megannyi érzelem átfutott, amelyeket sehova sem tudtam tenni. Ennyire gondterheltnek, magatehetetlennek még sosem láttam, s biztos vagyok benne, hogy többször nem is akarom látni ezt a fajta énjét. Jack sosem volt az az aggódó típus, mindig mindent lazán kezelt. Nem voltak nagyobb problémái, de ha adódtak is, azokat hamar kezelte, s nem kért segítséget mástól. Az a másfél év alatt, amelyet úgy töltöttünk el, mint egy pár, rengeteg minden érte: elvesztette nagyapját, akit rettenetesen szeretett és tisztelt, belekerült egy válásba, s döntenie kellett, hogy az apja vagy az anyja mellett fog maradni. Végül inkább a nagymamája mellett döntött, s azóta is vele él. Az néniből senki sem nézné ki, hogy már a hatvanas éveit koptatja: sportos, divatos, modern nagymama, aki imád unokáival lenni.
 Jack imádja a húgát. Rengeteg időt töltöttek együtt, ha nem velem volt, akkor épp a kis Charlotte-nak segített a tanulásban, vagy épp öltöztetőset és fodrászosdit játszott. Egy fodrászos játékban én is részt vettem, s rettenetesen élveztem. S nem, nem csak azért, mert láttam Jack-et felismerhetetlen, összebizgerált hajban, hanem azért, mert megmutatták, hogy milyen is a szeretet. Az otthoniak nem igazán törődtek velem, mindig is a magam lábán álltam meg. Az őseim cégvezetők voltak, így nem volt idejük sem rám, sem a nővéremre.
 Miközben magamban kiveséztem exbarátom és a saját életem, eszembe jutott valami. Hirtelen tapogatózni kezdtem. Megnéztem zsebem, majd a titkosabb rejtekhelyeket is - azt persze elfordulva. Minden egyes rejtett zugom üres volt. Ismét ellenőriztem, de most sem jártam sikerrel. Nincs nálam a telefonom. Fejem felemeltem, majd Jack-re néztem, aki még mindig ugyanúgy bámulta a hófehér mennyezetet, mint ahogyan néhány perce tette.
- Mondd, hogy megvan még a telefonod! - hangom kissé felemeltem, mire rám pillantott.
Megforgatta szemét, s nemlegesen megrázta a fejét. Tekintetét ismét visszavezette a mennyezetre, s gondolataiba merült. Olyan könnyen kezeli ezt az egészet. Ki tudja, hogy ki hozott minket ide, és, hogy mit akarhat majd velünk. Az is lehet, hogy szervkereskedők, vagy tudja a fene. Én itt remegek, mint a kocsonya, s rettegek attól, hogy mi lesz velünk ezután, Jack Meyers pedig nyugodtan ül a földön, s bámulja a semmit. Fantasztikus kilátások, egy fantasztikus helyen és egy fantasztikus ember társaságában. Mi ez, ha nem átok?

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése