2015. július 2., csütörtök

Negyedik Fejezet

Rettenetesen rövid negyedik fejezet :/ Eh, ez most tényleg túlságosan rövid lett. No, de, majd a következő kárpótolni fog, ugyanis az elrablók szemszögéből lesz íródva.
Kommentelni ér, nem vagyok kannibál <3
All the love, Tina

Miley Waldorf
Jack feje néhány óra múlva is a hasamon pihent, teste pedig egyenletesen emelkedett, majd süppedett. Ajkára egy apró mosoly kúszott, s úgy aludt. Kezem még mindig dús tincseiben pihent, ám nem mozdítottam meg, mivel féltem attól, hogy felébred.
Nem tudom, hogy mennyi ideje feküdhettünk itt, mindenesetre nem is nagyon érdekelt. Tetszett a pillanat. Oh, az nem kifejezés, hogy tetszett! Több, mint egy hét után ismét vele lehetek, s őt ölelhetem - illetve a haját túrhatom. Ez az érzés pedig fantasztikus.
Halk morgás tört fel Jack torkából, ami miatt a kezem elvettem a hajából. Egész testével oldalra fordult, forró kezét pedig a hasamra helyezte. Szeme lassan nyílt fel, s mély barna Irisze belefúródott az enyémbe. Ajkát még szélesebbre húzta, tekintete pedig azonnal rabul ejtett.
- Mióta alszom? - kérdezte kissé rekedtes hangon.
- Pár órája.
- Történt azóta valami?
- Azon kívül, hogy elaludtál, semmi - kuncogtam fel.
- Vicces vagy, Ley - forgatta meg szemét szórakozottan, majd felült.
- Jack! - csattantam fel, majd követve példáját, felültem. - Tiszta víz lett a pólóm! - mutattam az említett ruhadarabra, ami nedves volt.
- Bocs - nevetett fel, majd a hajába túrt.
- Ez egyáltalán nem vicces! - förmedtem rá.
- Oh, dehogy nem! - öltötte ki nyelvét, majd felállt az ágyról. Arca kissé elkomorodott, majd nekidőlt a falnak.  - Nem hallottál semmi mozgolódást?
Kérdésére megingattam fejem, s tehetetlenül figyeltem őt. Arca eltorzult, szeme összeszűkült, tekintete pedig fájdalmas volt. Látszott rajta, hogy fogalma sincs, hogy mit kéne tegyünk. Az pedig probléma volt, hogy én sem tudtam. Ha minden igaz, itt fogunk megrohadni, ez pedig nagyon nem kedvező sem nekem, sem neki.
- Valamit ki kell találjunk - szólalt meg hirtelen.
- Ki kéne, mert nem itt akarom leélni az életem hátralévő részét - fintorogtam el.
- Szerinted én szeretném? Jutnánk már ki innen...
- Talán, ha próbálkoznánk valamivel, akkor... - ám a szavamba vágott, kicsit sem nyugodtan.
- Most azt mondod, hogy tennem kéne valamit? Igen? Mégis mit? Térden állva nem könyöröghetek annak a seggfejnek, hogy engedjen szabadon! Azt sem tudjuk, hogy miért vagyunk itt, és azt sem, hogy mikor fognak elengedni! - üvöltött rám, arca pedig ráncokkal telt meg.
Felálltam a helyemről, s elé álltam. Nem érdekelt, hogy ő az egyetlen személy, akire számíthatok ebben a helyzetben. Egyszerűen kijött belőlem minden. Minden, ami az elmúlt egy hétben felhalmozódott bennem. Fájt kimondani ezeket a szavakat, de örökké úgysem tarthattam volna bent. Ezt a vallomás-féleséget pedig megérdemelte.
- Jack, elég! Nem azt mondtam, hogy te kell tegyél valamit, hanem azt, hogy próbálkoznunk kéne valamivel! Bármivel... Az Istenit neki már! De, nehogy egyszer nekem legyen igazam! Mindig, de tényleg mindig neked adtam igazat! Sosem hallgattad meg az én véleményem, az utóbbi időben pedig nem is mondtam el, mert tudtam, hogy mindig minden úgy történik,a hogyan te szeretnéd! De most már elég! Végigmondhatom azt, amibe belekezdtem, vagy legyen megint neked igazad? - kérdeztem ingerülten.
Közel vagyok hozzá. Túl közel. Fejem szinte a vállába fúródott, testünk pedig majdnem összeért. Lehajtotta a fejét, ujjával pedig megemelte az állam, s a szemembe nézett.
- Ideges vagy - suttogta, s megpróbálta elfojtani nevetését. Nem sikerült.
- Gratulálok, Sherlock, micsoda megállapítás! - forgattam szemem.
Egy apró vigyor telepedett ajkára, lehunyta a szemét, majd a válla remegni kezdett. Szóval jól szórakozik, mégpedig rajtam.
- Néha egy szemét dög vagy - morogtam az orrom alatt, majd eltávolodtam tőle, s elkezdtem az ágy felé lépkedni.
Ám ő megragadta a kezem, s visszarántott magához. Esetlenül dőltem neki, kezem pedig a mellkasára tapadt. Félve, remegő ajkakkal néztem fel rá. Vigyorgott. Rajtam. A szerencsétlenkedésemen. Köszönöm, Jack, de tényleg!
- Ezt a szemét dögöt te egyszer még nagyon szeretted - suttogta, majd egy apró, égető puszit adott a homlokomra.
Testem beleremegett érintésébe, a légzésem felgyorsult, a szívverésem pedig a többszörösére szaporodott. Teljesen eldobtam az agyam, pedig csak megpuszilt. Ettől a dologtól pedig teljesen elvesztettem az eszem. Talán emiatt is tettem azt, amit nem kellett volna. Igen, valószínűleg a kábulatnak és az elvarázsoltságnak volt köszönhető az, hogy ezt tettem.
A vállánál fogva megragadtam őt, magamhoz húztam, ajkam pedig az ajkára tapasztottam. Nem tétovázott, azonnal falni kezdte remegő ajkam. Kezével megragadta derekam, fordított a helyzetünkön, s a falnak taszított. Ajkunk egy pillanatig sem szakad el. Az érzés pedig... Az érzés pedig fantasztikus volt. Ahogy erőszakosan falta ajkam, ahogy a derekam markolta, ahogy a nevem mormogta... olyan érzésem támadt, mintha semmi sem történt volna. Mintha nem is szakítottunk volna. Ez az érzés pedig túlságosan is szép volt.
- Mileyh - nyögte nevem ajkamra.
Kezével fenekembe markolt, s megemelt. Lábam dereka köré fontam, kezem nyaka köré fontam, ajkam pedig ismét az övére nyomtam.
Nem érdekelt semmi. Abban a percben, amikor ajka az enyémre tapadt, hirtelen mindent elfelejtettem. Megfeledkeztem arról, hogy elraboltak, hogy bezárva tartanak, és, hogy talán sosem láthatom újra azokat, akik szeretnek. Bár ott, abban a pillanatban nem is érdekelt.
Ott volt nekem Jack és én is ott voltam neki. És csak ez számított.