Második Fejezet

Haay guys!
Tudom, tudom, sokkal de sokkal későbbre ígértem a részt, de nem tudtam megállni, hogy fel ne rakjam :3 
Ez a rész kissé megmagyarázza az előzőt. 
Véleményeket ne felejtsetek el hagyni, bármilyen formátumban elfogadom. <3
ÁTJAVÍTVA - nem sokban tér el a nemrég publikált fejezettől, de van benne egy kevés eltérés. 
Szép estét <3

Miley Waldorf

Idegesen túrtam hajamba, az elmúlt öt perc alatt már vagy harmadjára. Felálltam a földről, s körbe-körbe járkáltam - ezzel is ingerelve Jack-et. Fogalmam sem volt, hogy mit kéne tegyünk. Minden egyes lehetséges szabadulási tervet el kellett vessek, ugyanis egyik sem volt megvalósítható. Mindegyik ötletben akadt valami hiba, valami nem oda illő, ami miatt használhatatlanná vált az egész gondolatmenet. Valaminek lennie kell, hiszen mindennek van megoldása. Semmi sem lehetetlen, így ez sem lehet az!
A pokolba vele! Innen sosem jutunk ki!
Ledobtam magam a földre, majd fújtatva kezdtem piszkálni az alattunk lévő szőnyeget. Semmi sem érdekelt. Úgysem jutunk ki innen, vagy ha mégis, akkor eladnak, vagy ki tudja, hogy mit csinálnak velünk. Kilátástalan a helyzet, s ahogy az én és a Jack szüleit ismerve, sosem jutunk ki. Mondhatni ez a halálos ítéletünk.
  Mocorgást hallottam, majd cipőkopogást, végül valaki - kizárásos alapon Jack-re tippeltem - megállt mellettem. Kezével megtámasztotta magát, majd leült mellém. Egyik lábát az enyém mellé helyezte, karja pedig súrolta az enyémet. Másik lábát felhúzta, s megtámasztotta benne fejét.
- Mi történt az este? Hátha így rájövünk, hogy hogyan is jutottunk ide - nyögte ki pár másodperc múlva.
- Buliban voltunk... - motyogtam magam elé meredve.
- Na nem mondod, Einstein! Valami újat, mert erre már rájöttem - forgatta szemét, bár tudtam, hogy legbelül mosolyog.

 Megragadtam Annie karját, s kifelé húztam. Bármennyire is elakartam tűnni innen, nem sikerült, ugyanis barátnőm sokkal, de sokkal erősebb volt nálam. Lazán megállt egy helyben, nekem pedig esélyem sem volt tovább menni, mivel nem tudtam magam után húzni. Idegesen fordultam vissza, majd lassan kifújtam az eddig benntartott levegőt. Annie arcára egy elégedett mosoly telepedett, majd a tömeg felé biccentett. Felhúzott szemöldökkel ráztam meg a fejem, jelezve, hogy nincs az az Isten, aki miatt bemennék a részeg, perverz emberek közé csak azért, hogy fogdossanak.
- De most miért? Csak tán' nem akarsz Meyers közelében lenni? - ajkára egy apró, kissé pimasz mosoly kerekedett.
 Tulajdonképpen tényleg miatta nem akarok bemenni a tömegbe. Ugyan meg kéne mutassam neki, hogy igenis képes vagyok nélküle élni, és, hogy boldog vagyok, de ez amúgy is csak a látszat lenne. Valójában szarul vagyok, sőt, még annál is rosszabbul. Hiányzik. Baromira hiányzik, s fogalmam sincs, hogy mi lesz velem ezután. A szerelmi életem romokban, a családom utál, s nem tudom, hogy melyik főiskolára jelentkezzek. Mindez pedig csak májusban.
- Nem Jack miatt nem megyek be a részeg tömegbe, hanem azért, mert nincs gusztusom ennyi undorító emberhez - forgattam szemem.
- Aha, persze.
Egy a baj a legjobb barátnőkkel: fél másodperc alatt rájönnek, hogy mikor hazudsz, és, hogy mikor mondasz igazat. 
Úgy tűnik, ilyen pillanat volt ez is. Nem szólt semmit, csupán állt előttem, s mosolygott. Tudta. Tudta, hogy hazudok, s hogy azért nem akarok visszamenni a többiekhez, mert meglátom Jack-et és sírógörcsöm lesz, vagy, mert Jack is a többiekkel van. 
- Ugyan már, Ley, nem lesz semmi probléma. Ha ott lesz, akkor mi elmegyünk onnan, vagy tudja a bánat! Csak ne álljunk itt úgy, mint akik nem normálisak. Rendben? - kérdezte, kezét pedig felém nyújtotta. 
Pár másodperces gondolkodás után beleegyezve bólintottam, majd kezem kezébe helyeztem, s visszamentünk a tömegbe. Azonnal megcsapott a tömény alkohol szag és a füst mámorító, mégis keserű illata. Nem volt kellemes, inkább hányingerkeltő, mégis tűrtem mindaddig, ameddig a pulthoz nem értünk. A felszolgálófiú épp egy másik lányt szolgált ki, így megálltunk az egyik szék mellett, s türelmesen vártuk a sorunkat. 
- Mit hozhatok a hölgyeknek? - villantott meg egy csábos mosolyt a srác.
Angol akcentus. Szexi angol akcentus. Szexi angol akcentus, ami Annie gyengéje. Elaléltan figyelte a srác éjfekete szemét, majd halk, kissé magas hangon választ is adott a kérdésre:
- Valami jó erőset.
- És te, kislány? Mit innál most a legszívesebben? - pillantott felém.
Két pislogás után magamhoz tértem, majd megráztam fejem, s a srác tekintetébe fúrtam az enyémet. Szeretem a szemkontaktust; ilyenkor mindig rájövök, hogy az, aki velem beszél, hazudik-e vagy sem. A srácnak ártatlan, mégis macsós tekintete volt. 
- Egy narancslevet - mosolyt villantottam rá.
- Ugyan, Ley, ezt te sem gondoltad komolyan! Egy hete már, hogy szakítottatok, ideje, hogy kitombold magad, és, hogy felszedj valami helyes pasit - húzogatta barátnőm a szemöldökét, ezzel elmondva azt, hogy a pultosfiú dögös.
Annie, drágám, erre magamtól is rájöttem. Bár a szerelmetes, elalélt pillantásod segített abban, hogy megállapítsam ezt a tényt. 
- Jó lesz nekem a narancslé is - bólintással erősítettem meg állapításom.
A ismeretlen srác kifújta a levegőt, majd ellökte magát a pulttól, s kitöltötte nekem a kért italt. Miután mindketten fizettünk, elmentünk a jól megszokott helyünkre, azaz az egyik sarokba, ahol is egy asztal köré gyűltek az iskola híresebb, menőbb diákjai. Arcom eltorzult, ahogy észrevettem Jack-et, ölében Felicity-vel, azaz a szőke lánnyal a suliból, akinek rettenetesen vékony hangja van, rózsaszín ruhákat hord, legtöbb testrésze pedig mű. Nos, Jack, elég mélyre süllyedtél.  

- Felicity-vel iszogattál - csattantam fel, miután feleszméltem a visszaemlékezésből.
- A francba! Pedig reménykedtem benne, hogy csak álmodtam - nyögte kissé eltorzult hanggal.
- Pedig eléggé jól elvoltatok - röhögtem fel, ahogy magam előtt láttam a szőke csajt és Jack-et, ahogy épp nyálat cseréltek.
 Szívem pedig abban a pillanatban elszorult, ahogy ez a kép megjelent a fejemben. A tény, miszerint Jack már nem az enyém, szinte megbolondít. Láttam azt, ahogy Jack mást csókol, és, ahogy mást ölel. Felfoghatatlan és elszomorító. Tekintetem komorrá vált, ahogy magamban filozofáltam, szinte el is felejtettem, hogy Jack Meyers, az ember, akit utálnom kéne, most itt ül mellettem, s érthetetlen arckifejezéssel vizslat.
- Minden oké? - vonta fel szemöldökét, miután felém fordult.
- Persze. Miért ne lenne az? Csak eszembe jutott valami - hadartam, majd ismét belemerültem gondolataimba.

Mosolyogva foglaltam helyet barátnőm mellett, majd mit sem törődve azzal, hogy tőlem nagyjából másfél méterre épp nyalakodnak, belekortyoltam italomba. Finom volt, nehezen lehetne rájönni arra, hogy az egész lötty vegyszerekből és színezékekből állt. Félszemmel rásandítottam az új álompárra, akik még mindig ugyanazt gyakorolták, mint pár másodperccel ezelőtt. Nem figyelem őket. Nem nézem, hogy boldog, és, hogy jól megvan nélkülem is. Nem nézem azt, hogy mással csókolózik. Hisz nem is érdekel. Boldog vagyok nélküle, nem de? Mondhatni tökéletes az életem. Nem is értem, hogy miért gondolok megint rá...
- Hé, kislány, van kedved egy kis tánchoz? - állt meg mellettem egy srác. 
Haja kissé ziláltan állt fején, ajka duzzadt volt, ami amiatt is lehetett, hogy nemrég vált el az alkalmi barátnőjétől, vagy csak azért, mert egyszerűen ilyen formás ajka volt. Végignéztem rajta, s megállapítottam, hogy seggrészeg. Visszafordultam a többiekhez, pontosabban ránéztem Jack-re - persze csak félszemmel. Teste kissé megfeszül, ajkát összeszorította, s úgy mérte fel a mellettem álló pasast. Szeme összeszűkült, ahogy megállapította azt a tényt, ami az előbb nekem is sikerült. Kezét ökölbe szorította, s megpróbálta türtőztetni magát. Talán... féltékeny? Ugyan, az képtelenség. 
Bár a tekintetéből ítélve az volt. S, ha az volt, akkor fokoznunk kell egy kicsit, nem igaz? A fiúra pillantottam, aki még mindig mellettem állt, s a kezét nyújtotta. Megvillantottam egy aranyos mosolyt, majd felálltam a helyemről. Narancslevemet az asztalra helyeztem, majd Annie-ra pillantottam, jelezve, hogy vigyázzon rá. Újdonsült partneremre néztem, majd mellé léptem.
- Örömmel - ezzel átkarolt, majd maga után húzott, s bementünk a tánctér közepébe. 
A zene hangosan dübörgött a hangszórókból, még a saját gondolatomra sem tudtam igazán figyelni. A srác kezét éreztem meg derekamra tapadni, majd nedves testét a hátamhoz dörgölődni. Büdös volt. Izzadt és büdös. Gusztustalan. A gyomrom pedig kezdte felmondani a szolgálatot. 

- Jézusom - motyogtam kábultan, fejemből pedig megpróbáltam kiverni ezt a furcsa emlékképet.
Ha lehunyom a szemem, akkor a srácot látom, és, ha nagyon beleképzelem magam, akkor még a szagát is érzem.
- Csak nem Pete-t látod magad előtt? - kérdezte röhögve a mellettem lévő.
Kínos nevetésben törtem ki, s dús tincseimbe túrtam. Fejem felé fordítottam, majd egy grimasszal jutalmaztam.
- Az volt a neve? Legalább tudom, hogy következő alkalommal milyen nevet mondjak, hogy ha igent szeretnék mondani a felkérésére - öltöttem ki nyelvem.
 Teste ismét megfeszült, magamban pedig hangosan nevettem. Féltékeny volt, ehhez már kétség sem fért. Szeme összeszűkült, ahogy meglátta vigyorgó tekintetem, s kezét is ökölbe szorította.
- Ezt te sem gondoltad komolyan! Az a pali nem a te eseted - jelenti ki, majd felszegett állal elfordítja fejét.
- Igen? Akkor ki az esetem? - vontam fel szemöldököm.
- Hát... öhm... szóval a te eseted olyan, mint... - kezdett bele, viszont elkezdett gondolkozni.
 Arca vörösbe burkolózott,ami miatt kissé hasonlított egy érett paradicsomhoz. Nem nézett rám, még csak fél szemmel sem, inkább maga elé meredt, ezzel is leplezve zavarát. Az elmúlt évek során sosem láttam ennyire zavartnak. Egyszer sem viselkedett így, még akkor sem, amikor kínos helyzetekbe került, esetleg kerültünk.
- Olyan, mint amilyen te vagy? - kérdésem azonnal megbántam, ugyanis ezzel elárultam magam.
- Nem, Ley, nem olyan, mint amilyen én vagyok. Sokkal, de sokkal jobbat érdemelsz. Egy olyan palit, aki jobban megbecsül, és tisztel, és nem dob el csak azért, mert fontosabb a büszkesége.
 Szívemben egy őrült, hasogató érzés keletkezett, amely nem hagyott nyugodni. Félve pillantottam rá, ám ő még mindig a semmibe meredve ült mellettem. Nem mertem hozzászólni, rá nézni is csak félve tettem. Jó, mégis fájó érzés volt ezt hallani tőle. Tudni azt, hogy szerinte nem volt elég jó számomra, kissé felfoghatatlan. Hiszen ő tökéletes volt. Persze, neki is voltak hibái, de én elfogadtam őt azokkal az őrült dolgokkal, amelyek meghatározták a jellemét.
- Honnan tudod, hogy nem voltál elég jó nekem? - kérdeztem tőle kissé halkan.
 Felém fordult, ajkára egy apró, kósza mosoly kerekedett, s mély levegőt vett.
- Csak tudom, Miley - hunyta le szemét.
Folytatta volna, de a zár kattant, az ajtó hirtelen nyikorogni kezdett, majd egy csapódással kinyílt.