Harmadik Fejezet

Sziasztok! Mint ahogy nemrég írtam, az előző két részt átírtam. Nem sokban változott az eredetitől, csupán a helyszín lett más. A történetet már wattpadon is megtaláljátok.
 Kellemes olvasást, és csatlakozzatok a csoporthoz. <3

Miley Waldorf

Lehunyt szemmel vártam azt, hogy elrablónk belépjen a szobába. Tapogatózni kezdtem mindaddig, ameddig meg nem találtam Jack kezét. Körmeimet kézfejébe mélyesztettem, fejem pedig vállába fúrtam. Kellemes illata volt pólójának, ami azonnal belefurakodott orromba. Egy csipetnyi Jack illat keverve egy márkás férfi parfümmel; az egyetlen olyan illat, ami miatt képes vagyok rózsaszín felhőkön lépkedni. A parfüm ismerős volt, talán már túlságosan is. Ezt még én vettem neki a születésnapjára, ami egy hónapja volt. 

Testem remegni kezdett ahogy meghallottam a lépteket. Férfi lehetett, mivel a cipője hangosan kopogott a padlón. A lépések elhalkultak, mocorgást hallottam. Szemem, ha lehetett, még jobban összeszorítottam, hangom elhaltan szólt Jack fülében.

- Félek.

Jack belemarkolt a hajamba, fejem magához húzta, s egy puszit nyomott a homlokomra. Ajka forró volt, szinte égette hideg fejbőröm. Be kellett látnom, hogy hiányzott az érintése, s bármennyire is rossz ezt így bevallani, nagyon is jól esett az, amit csinált. Bár, akkor még jobban esett volna, ha máshol, más körülmények között ajándékoz meg egy ártatlannak tűnő puszival. 

- Minden rendben lesz - hangja kissé rekedtes volt, ám megnyugtató. 

Tudom, hogy hazudik. Tudom, hogy semmi sincs rendben, és, hogy ezután sem lesz semmi sem a helyén. Mégis... Mégis hiszek neki. 

- Itt a kaja - érdes, férfias hang szakította félbe meghitt pillanatunkat.

Fejem felemeltem, szemem kinyitottam, s a férfira pillantottam. Magas volt, majdhogynem két méter. Fekete símaszkot viselt, ruházata is ugyanilyen színű, csupán a cipője volt fehér. Kezében két bagett alakú valami volt, amit aztán elénk dobott. Nem mondott ezután semmit, csupán sarkon fordult, s kiment. Az ajtó egy kattanással jelezte, hogy bezárult. Ismét egyedül maradtunk. 

Nem mozdultam meg, ugyanúgy meredtem magam elé, mint akkor, amikor az ismeretlen férfi a szobában volt. Tekintetemmel felmértem a nemrég kapott ételnek sem nevezhető valamit. A kinézete nem volt szokványos, az sem biztos, hogy az íze is ugyanolyan, mint amilyennek eddig megszokhattam. A színe teljesen más volt, talán por fedte be a felszínét. 

- Éhes vagy? - gondolat menetem a mellettem ülő fiú szakította félbe. 

- Rettenetesen - húztam el ajkam, kezem pedig a hasamra helyeztem. 

- Akkor meg kell ennünk ezt az akármit - fintorodott el, majd előremászott a pék süteményért.

 Miután mindkettőt a kezében tartotta, visszaült mellém, pólójával pedig megpróbálta megtisztítani a koszos részt. Felsője tisztább felét a bagett egyik oldalához simította, majd, miután a por legnagyobb részét letörölte a felületről, megfordította a süteményt, s a másik oldalát is megtisztította.. Eljátszotta mindezt még egyszer, majd megvizsgálta a már ételnek nevezhető bagetteket. A tisztábbikat nyomta a kezembe, a másikba pedig már majdnem beleharapott, de megállítottam.

- Cseréljünk - mondtam szemét pásztázva.

- Nem. A tied a tiszta - bólintott, majd válaszra sem várva beleharapott a bagettbe. 

- Ez akkor sem fair.

Hátam nekidöntöttem a hideg falnak, kezem karba tettem, s úgy vizslattam a fiút, aki jóízűen ette a süteményt. Arcán ugyan ott volt az a jellegzetes fintor, ami akkor jelent meg ajkán, amikor valami nem teszik neki. Alaposan megrágott minden egyes falatot, majd lassan, kevés kínnal fűszerezve lenyelte azokat. 

- Ennyire rossz? - kérdeztem, s ajkamba haraptam, leplezve halk nevetésem.

- Ennél még te is jobbat készítesz - fintorodott el, miután lenyelte az utolsó falatot.

- Ezzel azt akarod mondani, hogy nem jól főzök? - háborodtam fel, s kihúztam magam.

- Nem, én egyáltalán ne... - ám nem hagytam, hogy befejezze.

- Ne! Ne is próbáld tagadni! Utálod a főztöm, sőt, mindig is utáltad - felháborodást színlelve fordítottam el fejem.

- Ley, tudod, hogy ez nem így van... - kezét a vállamra helyezte, majd lassan végigsimított rajta. 

Testemben jóleső borzongás futott végig, szívem is kihagyott egy ütemet. Arcom vörösbe váltott, de megpróbáltam türtőztetni magam. Mély levegőt vettem, hátam kissé kihúztam, majd felé fordultam. Nem néztem a szemébe, mert ha megtettem volna, akkor elvesznék benne. Még mindig remegtem, a légzésem is szaporátlan volt. Rá pillantottam, s megeresztettem felé egy mosolyt. 

- Nem mérgező, igaz? - pillantottam a kezemben lévő ép bagettre. 

- Még élek - rántotta meg vállát. 

Arca kissé kivörösödött, ám mindezt leplezte azzal, hogy elfordította a fejét. Mély levegőt vett, majd kifújta azt. A kezemben lévő bagettre pillantottam, majd lehunyt szemmel beleharaptam. Nem volt rossz íze, sőt, kifejezetten ízletes volt... mindaddig, ameddig bele nem haraptam valami keménybe Q hirtelen jött keménység miatt pedig a torkomra szaladt a számban lévő kaja. Az arcom eltorzult, a szememből kicsordult egy könnycsepp, torkomban pedig egy keserű szájíz keletkezett. Köhögni kezdtem, a fejem pirossá vált, a levegő után kapkodtam. 

Jack felém emelte a tekintetét, majd miután észrevette, hogy mennyire szerencsétlen állapotban vagyok, a hátamhoz emelte a kezét, majd addig ütötte azt, ameddig rendbe nem jöttem. A levegőt még mindig szaporátlanul vettem, de kezdtem lenyugodni. Fejem vállába fúrtam, kezemmel átöleltem derekát, s ismét beleszippantottam pólójának illatába.

- Azt mondtad... azt mondtad, hogy nem mérgező - makogtam, s próbáltam nem elröhögni magam. Ilyen szerencsétlen csakis én lehetek. 

- Rád minden életveszélyes - nevetett fel, majd egy puszit nyomott a homlokomra. 

- Ez azért sértő volt - távolodtam el tőle, s összeráncolt szemöldökkel néztem szemébe. 

Erre már nem válaszolt semmit, csak felállt mellőlem, s az egyik szekrényhez lépett, amelyen könyvek sorakoztak. Jack szeretett olvasni, persze csak a legnagyobb titokban. Otthon rengeteg regénye volt, esténként pedig olvasni szokott. A húgát is ő tanította meg olvasni, talán emiatt is fejlettebb az osztálytársaihoz képest. 

Miután végigpásztázta a sorokat, kivett egy vastagabb könyvet, majd nekidőlt a falnak, s úgy lapozta fel legújabb szerzeményét. Alaposan áttanulmányozta a tartalom jegyzéket, majd bele is kezdett az olvasásba. 

Felálltam a helyemről, s mellé léptem. Egy olyan Verne könyvet tartott a kezében, amelyet már rengetegszer kiolvasott. Tőlem kapta a saját példányát, azt mondta, hogy ezért is szerette annyira. 

- Ismerős a könyv? - kérdeztem tőle hirtelen. 

Tekintetét rám emelte, majd megeresztett egy mosolyt. Hirtelen összecsukta a könyvet, majd visszatette a helyére.

- Hányszor olvastad ki? - kérdeztem ismét, tekintettel arra, hogy az előbb nem válaszolt.

- Azóta amióta megvan, vagy azóta, amióta szakítottunk? - pillantott rám, tekintete pedig azonnal rabul ejtett. 

- Melyik volt többször? - fejem a földre szegeztem, ezzel leplezve zavarom.
- Szerinted? - keserű mosoly kerekedett ajkára, szívem pedig ketté hasadt.
Arcomon akaratlanul is legördült egy apró, jelentéktelennek tűnő könnycsepp. Fülemben zúgni kezdett egy sípoló hang, amely majd' megőrjített. Kezemmel letöröltem a felszabaduló cseppeket, majd mély levegőt véve megpróbáltam visszafogni magam. Nem sírhatok. Előtte nem. Ő képes volt túllépni rajtam, akkor nekem is sikerülni fog. Nem mutathatom azt, hogy fáj, mert ő sem mutatta azt, hogy megviselte őt a szakítás, hisz egy hét után már más lány szájában kutakodott. Akkor biztos, hogy nem rám gondolt. Nagy kár, hogy én minden pillanatban őt látom magam előtt.
- Minden oké?
Felemeltem a fejem, s ránéztem. Itt volt, és mégis annyira távol. Nem érinthettem meg, nem csókolhattam meg akkor, amikor akartam, nem ölelhettem át akkor, amikor kedvem szottyant rá. Nem tehettem már semmit, mert már nem volt közünk egymáshoz.
- Persze. Minden - bólintottam, ezzel is igazolva hazugságom.
Eltorzult arccal sétáltam az ágy széléhez, majd elterültem rajta. Kezem magam mellé helyeztem, tekintetem pedig a mennyezetre szegeztem. Szép fehér volt...
Jack hirtelen ledobta magát az ágyra, s úgy feküdt le, hogy a fejét a hasamra helyezte. Dús, fekete tincsei belepték hasam. Kezem akaratlanul is önéletre kelt, emiatt pedig elkezdtem simogatni a haját - úgy, mint rég. Ajkára egy elégedett mosoly telepedett, szemét pedig lehunyta, s hagyta, hogy tovább folytassam az előbbieket. Úgy viselkedtünk, mintha nem történt volna semmi. Mindebben pedig az volt a rossz, hogy nekem nagyon is tetszett, sőt, ő sem állt ellen a csábításnak.
Fogalmam sincs, hogy meddig leszünk még itt. Azt sem tudom, hogy fog-e változni a kettőnk között lévő kapcsolat. De egyben biztos vagyok: semmi sem lesz a régi.